„Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben."
(Arany János)

Előre bocsájtom minden félreértés elkerülése végett, hogy nem osztom az észt, nem kinyilatkoztatok, nem használom semmilyen csoportosulás retorikáját, nem beszélek senkinek és senkiknek a nevében, kizárólag a saját blogomban mondom el a saját véleményemet, a saját szavaimmal, a saját gondolataimat egy olyan témáról, ami sokakat foglalkoztatott mostanában és engem is.

(antiszemitizmus, rasszizmus, holokauszt,  politikai szemben állás)

Mélységesen elítélek mindenféle erőszakot, gyűlöletet, háborút, fegyverkezést, terrorizmust, emberek, népek, országok közötti viszálykodást, bármilyen alapon.

Fontosnak tartom, hogy emlékezzünk a II. világháború borzalmaira, a fasizmus borzalmaira, a holokausztra, fontosnak tartom az emléknapokat és a békemeneteket. Ébren kell tartani az emlékezetet, hogy soha többé ne történjen meg.

Amikor egy kisgyermek megszületik még nincs semmilyen tudás és tapasztalás birtokában, a kicsi ember még tiszta és ártatlan, ahogy Radnóti írta, csecsszopó bűntelen.

Ahogy a kisbaba kisgyermekké, gyermekké, kamasszá, ifjúvá és fiatal felnőtté érik nagyon sok behatás éri, sokan tanítják, nevelik, kezdve a szüleitől, rokonaitól az iskoláig és nagyon sok tapasztalatot szerez.  Ezt a folyamatot úgy hívjuk, szocializálódunk.

Azt hiszem, de legalábbis sokszor úgy érzem az én korosztályom vagy rosszul szocializálódott, vagy ha valaki jól is kezdte, valahol útközben elromlott. Természetesen kivételek mindig vannak.

Az emberek egymás közötti megítéléséről szeretnék gondolatokat megosztani.

Jómagam is és nagyon sokan velem együtt,  egy egész generáció tagjai  8 – 10 vagy akár még több évvel a II. világháború után születtünk, a háború utáni építkezés, a gazdasági és egyéb újraformálódás éveiben. A háború borzalmait nem éltük át, nem tudjuk igazán testközelből, saját bőrünkön tapasztalva milyen az, amit úgy próbálunk megfogalmazni, „ember embernek farkasa”. Nem éltük át a háború borzalmai közepette a fasizmus borzalmait, az emlékezések és a dokumentumok kevesek ahhoz, hogy érezhessük a valóságot.

1948. dec. 10. megszületett és az ENSZ ki is hirdette  Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Mit tanultunk a borzalmakból és mit valósítunk, tartunk be az egyetemes emberi jogokból? Miért örökítik át a rossz hozzáállást az újabb és újabb generációk az utódaikra?

Gyermekkoromra visszaemlékezve - és ezt másoktól megkérdezve is ugyanerre a megállapításra jutottam - mi gyerekek nem ismerve a háború, a fasizmus és a holokauszt történetét nem különböztettük meg az embereket. Nem tanultuk még meg, ha ránéztünk egy emberre nem tudtuk, hogy zsidó, cigány, a kinézetéről nem következtettünk sem arra, hogy más rasszhoz tartozhat, sem arra, hogy más vallású, mint a saját családunk, környezetünk. Úgy ítéltük meg az ismerőst, osztálytársat vagy szomszédot, gyereket vagy felnőttet, hogy az illető személy felénk tanúsított magatartása szimpatikus, barátságos, elutasító vagy szigorú. Maga az ember számított és a cselekedetei, nem az információ, amit eleve megkülönböztetésként tudhatunk róla, bizonyos szempontok szerint.

Meg kellett volna hagyni bennünket, gyerekeket abban az igazságos romlatlanságban, hogy minden ember egyforma és a szerint ítéljük meg, hogy emberként hogyan viselkedik.

Általában nem így történik, még ha nem is szándékosan és nem is direktben, de előbb utóbb minden gyerek, magyarázat nélkül szembesül azzal és negatív felhanggal, hogy valahogy nem vagyunk egyformák, csak ő még nem érti, hogy miért. Nyilván szinte mindenki hallott olyan mondatokat gyerekkorában a környezetében, hogy a Rákosi zsidó, X.Y., a szomszéd, a fűszeres zsidó, a Pistike padtársa vagy a lakatos bácsi a műhelyben cigány, a Szabóék templomba járnak, a Kovácsék meg a pártgyűlésre. A gyerek, ha akar, ha nem figyel, gondolkozik, kombinál, nagy ritkán, ha mer, akkor kérdez, de sajnos egyáltalán nem  mindegy, hogy milyen választ kap és itt kezdődik a rosszul szocializálódás kérdése.

Gyerekkoromban nem értettem, hogy az utcán csak úgy az egyik emberről honnan tudják a felnőttek, hogy zsidó, a másikról, hogy cigány. Sokáig nem mertem megkérdezni, mert ösztönösen éreztem, hogy ez valami felnőtt titok, valami felnőtt tudás. Arra rájöttem, hogy a cigány emberek bőre sötétebb, olyan mintha erősen napozunk, de nem érdekelt a megkülönböztetés. Én pl. a mai napig nem figyelem, nem érdekel, nem tudom megállapítani, nem is akarom, hogy valaki zsidó származású-e.

(Csak egy apró példa a jelenből: amíg nem pattant ki az ominózus cikke miatt Kertész Ákos körül a botrány én nem tudtam, hogy Kertész Ákos zsidó, nem foglalkoztam Vele ilyen módon. Azt tudtam róla, hogy író, hogy Kossuth díjas író és olvastam a Makra című regényét, több más kevésbé ismert művével együtt.  Mekkora cirkusz kerekedett köréje és a nagy port felvert írásának firtatása mellett azt is kidomborították egyes vélemények, hogy a zsidósága is gond.  Mire jó ez, miért kell ezt így nézni? Az embereket, a jó ismerőseimet és barátaimat kizárólag abból a szempontból válogatom, hogy szimpatikus-e valaki és tudok-e vele kommunikálni, pozitív kapcsolatot teremteni. Az ismeretleneket, mint pl, jelen példában egy írót a szerint „osztályozom”, hogy érdekes-e számomra valamilyen alkotása, vagy aki nem művész, a személyisége.)

A külső megkülönböztetés problémaköréhez aztán később jött még az ideológiai és a politikai megkülönböztetés. Ez sem érdekelt igazán soha. Vannak elképzeléseim az életről, vannak olyan dolgok, amik fontosak számomra, de ha egy másik ember másképp gondolja, de nem akarja rám erőltetni a maga elképzelését, akkor nem zavar a másképp gondolkodása. Legjobb barátnőm szülei és az én szüleim valószínűleg nem álltak képletesen egy oldalon, de voltak olyan bölcsek, hogy nem tiltották és nem akadályozták e miatt a barátságunkat, sőt nem próbáltak semmit magyarázgatni nekünk.

A XXI. században élünk, túlélt az emberiség két világháborút, a fasizmust, a holokausztot, ezernyi tragédiát és borzalmat, miért nem lehet felvilágosult módon békében élni?

Az Irodalom, a történelem és a különböző más tudományok gazdag tárháza tudományosan, színesen, akár érdekesen feltárja és magyarázza a múltat. Miért nem lehet egyszerűen elfogadni valamelyik magyarázatot, kinek mi tetszik és békében élni? Kvantumfizikával, űrkutatással foglalkozhatunk, az ember meghódította a világűrt és járkált a holdon, új bolygókat fedezhetünk fel, az orvostudomány vívmányai egyre hosszabbá tehetik életünket, ismerjük a DNS-t, csináltathatunk géntérképet, létezik már génsebészet. Számtalan dolgot sorolhatnék még, hogy mi gazdagság áll rendelkezésünkre, miért nem megy az a legegyszerűbb dolog, hogy fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Érvelni, vitatkozni, beszélgetni bármiről lehet és kell, de miért haraggal és gyűlölettel?

Én azt vallom, hogy a vallása és a bármilyen identitása mindenkinek magánügy, ha a másik embert ez nem foglalkoztatja, nem kell erőltetni.

Miden ember egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, különbözik a többitől, egy individuum és ezt tudomásul kell venni, nem ezernyiféle megkülönböztethetőség mentén csak egyre jobban elidegenedni egymástól.

Van még egy nyilván nem szívesen fogadott vetülete is az antiszemitizmusnak és a rasszizmusnak, csak nem figyeljük, nem foglalkozunk vele.  Vissza lehet fordítani, vagyis bizonyos esetekben fordítva is igaz. Akkor, amikor a más valláshoz és más rasszhoz tartozó emberek a nem közéjük valókat különítik el, különböztetik meg és nevezik meg negatív érzülettel, akkor az bizony, ugyanaz. (akkor természetesen, ha negatív értelmezéssel felruházva történik a diszkrimináció, pl. ha a zsidó vallású és fajú ember a másikra azt mondja, a magyar (holott Ő is az) és amikor a cigány ember azt mondja, a magyar (holott Ő is az) csak ugye így nézni elég szokatlan.)

„Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

1. cikk

Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.

2. cikk

Mindenki, bármely megkülönböztetésre, nevezetesen fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre, vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül hivatkozhat a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogokra és szabadságokra.”

Idézhetném az egészet, de bárki megkeresheti és elolvashatja pontosan.

Az emberi jogok igazán a demokráciában érvényesülhetnek és nálunk most pont a demokrácia léte forog veszélyben.

A XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál margójára.

Nagy kérdés, remeket mi teremt: a tudás vagy az ihlet./ Horatius

A könyvek a legcsendesebb és legkitartóbb barátok; a legelérhetőbb és legbölcsebb tanácsadók, és a legtürelmesebb tanítómesterek./ Charles William Eliot

A képet nézd elfogulatlanul, a könyvet olvasd nyílt szívvel, mint a tied, az életedet meg éljed, ez az egész./ Ernest Hemingway

Mikor születtem, a kezemben kés volt - azt mondják, ez költemény. Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: embernek születtem én./ József Attila

Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható./ Kosztolányi Dezső

*

Szeretem a könyveket, a könyvolvasás intimitását, a barátkozást egy jó könyvvel nem pótolhatja a modern technika.

Sokszor megkérdezik tőlem, melyik a kedvenc könyvem. Igazán nekem nincs is kedvenc könyvem, sok - sok könyvet szeretek. A könyvek nekem kicsit olyanok, mint az emberek, valamilyen viszonyom van velük. Először barátkoznunk kell. Ha valaki ajánl egy könyvet vagy én találok valamit, először beleolvasok, kóstolgatom. Valami meg kell, hogy fogjon benne, a történet, a stílus, valamelyik szereplő, a kor, amelyben játszódik, stb. Ha nem sikerül az első ismerkedés, akkor félre kell tennem a könyvet, hogy később újra elővegyem. Vannak furcsa olvasási szokásaim is. Előfordul, hogy középtájon kezdek el olvasni valamit, mert belekaptam és nem tudom letenni. Nem zavar, végül kiolvasom az elejét is. Előfordul, hogy régen kiolvasott könyvekből részleteket olvasgatok. Egyszerre általában nem egy, hanem több könyvet olvasok, kivéve azt az esetet, ha valamit nem tudok letenni, azonnal végig kell rohanni rajta.

Az olvasás terén voltak különböző korszakaim is. Végigolvastam szinte az összes Jókait, Gárdonyit, Móra Ferenc könyveket 12 – 14 éves koromban, ma már nem tudnám olvasni ezeket. Szintén kamasz koromban túl voltam a francia, német, angol és orosz klasszikusokon, akkor élveztem a hosszas, nehezen bontakozó romantikus történeteket, ma már ez sem biztos, hogy menne. Volt idő, 15 – 16 éves korom tájékán, amikor mindent elolvastam a II. világháborúról, ami csak a kezembe került, nem csak regényt, mert akkor az izgatott és nem jutottam elég információhoz. Volt régészeti, mitológiai és művészeti korszakom. A görög mitológia rengeteg istenéről jegyzeteket készítettem, mert nehéz volt követni őket. Ásatások történetéről szóló könyveket és művészek, híres emberek, tudósok önéletrajzait, életrajzait is szívesen bújtam. Aztán jöttek a modern drámák és regények, amikor ezeket olvastam, nem tudtam átmenetileg visszatérni a klasszikusokhoz. Lenyűgöztek a színházban is játszott nagyon életszerű művek, nyomtatásban is.

Volt idő, amikor csak verseket olvastam.

Krimit, ponyvát sosem olvastam, talán egy két kivétellel. A L.L. és társai féle sikerkönyvek nem tudtak sosem lekötni, nem találtam valóságosnak a cselekményüket. Viszont szeretek szociográfiákat olvasni és erre építkező könyveket. Szerencsémre, mindig volt bőve olvasni valóm.

Az olvasás nálam olyan, (bizonyára mások is így vannak vele) hogy a betűk szavakká, a szavak mondatokká és a mondatfűzés történetekké formálódása közben a képzeletemben azonnal elindul egy saját magam által önkéntelenül „alkotott”  film. Mindent azonnal látok magam előtt és egy - egy regényre visszagondolva évek múlva is ez a képzeletbeli film lebeg előttem.

Sok jó regényből készítettek jó vagy kevésbé jó filmeket, de ha választani kell számomra az olvasmányélmény mindig nagyobb volt.

A könyvek iránti szeretetem gyerekkoromból indul. Nálunk otthon a lakásban, apám könyvgyűjtő szenvedélyének köszönhetően a könyvszekrényeken kívül is mindenhol könyvek voltak. Könyvek voltak a szekrények tetején, az asztalokon, a szüleink nagy rekamiéjának a fejrész fölötti peremén, az ágyneműtartóban, ládákban a padláson és a kerti kislakban is. A különböző helyeken tartott könyvek cserélődtek, a mindenkori rendezés és az olvasottság szerint. Egy részük egy idő után meglelte állandó helyét és rangját valamelyik könyvszekrényben.

Az ódon sötétszínű, mennyezetig érő, üveges könyvszekrények roskadoztak a kötetektől. Volt ott mindenféle könyv, mert apámnak a könyvek gyűjtése, forgatása, lapozgatása a kedvtelése, azaz pontosabban a szenvedélye volt. Ott sorakoztak a világirodalom összes remekei a legrégibb klasszikusoktól a kortárs regényírók műveiig. Voltak köztük nagyon szép, régi könyvek, díszkötésű, értékes sorozatok és egyszerű fűzött füzetecskék is. Nem egy precízen összeállított könyvtár volt, hanem egy hihetetlenül izgalmas, színes kavalkád, az összes irodalmi és művészeti ág könyvekbe sűríthető kincsesbányája. A regényeken kívül ott várakoztak olvasásra történelmi,  irodalmi tudományos munkák, esszégyűjtemények, hatalmas, tekintélyes lexikonsorozatok, káprázatos művészeti albumok, megszámlálhatatlan verseskötet neves és akkor ismeretlen költőktől, régészet, csillagászat, mitológia, görög és római, valamint egyéb vallástörténeti munkák, filozófia, pszichológia, orvostudomány és életrajzok minden mennyiségben, valamint a teljesség igénye nélkül mindenféle érdekesség, még humor is. (krimit, bestsellert apám nem vett és nem olvasott) Az volt a legizgalmasabb az egészben, hogy ha érdekelt valami, akkor megpendítettem apámnak a témát és Ő lazán annyit válaszolt, "a második szekrény, harmadik polca körül találod valahol". Akkor elkezdtem ott keresgélni és mire a konkrét témának megfelelő könyvre találtam, addig hosszú idő telt el, mert mindenféle érdekességekre bukkantam és több mindenbe belelapoztam.  Volt egy kis kerek, támlás szék, befért a két nyitott ajtó közé és az ember úgy eltűnt a könyvszekrényben, mint egy titkos barlangban. Órákig tudtam búvárkodni és sokszor számomra  különleges dolgokat is találtam. Így aztán a könyvek segítségével, mikor mire voltam éppen rákattanva, hol történész, hol régész, hol restaurátor, hol muzeológus, hol művészettörténész, hol pszichológus vagy orvos akartam lenni. Olyan 12 - 16 éves koromban elképesztő mennyiségű csodában volt részem. Ha valami már jobban érdekelt annál, amennyire egyedül boldogultam, akkor kérdeztem és apámmal együtt bújtunk be a könyvszekrénybe. Akkor Ő, kezében a könyvvel még mesélt. No, akkor aztán életre kelt az éppen kíváncsiságom tárgyát képező könyv tartalma. Úgy tudott beszélni, mint egy előadó vagy színész, vagy mintha maga az író mondaná a történetet a saját könyvéből. Én meg aztán vevő voltam mindenre, lelkesen hallgattam és kérdeztem, kérdeztem. Érdekes módon ezek a könyves szobai búvárkodásaim és apámmal történő beszélgetéseim úgy maradtak meg bennem, hogy szántszándékkal valamit úgy megtanulni nem is lehetett volna. Apám könyvtára és a „könyvtári mesedélutánok” olyanok voltak nekem, mint egy korai szabadegyetem, még ma is "táplálkozom" ebből.

Ez a könyves kötelék nagyon erősen összekötött minket apámmal.

Ennek az otthonon kívüli változata volt a múzeumjárás és az azzal járó rengeteg "mese" és információ. Életem már fent említett időszakában nem volt olyan múzeumi kiállítás Budapesten, amit ne láttunk volna vasárnap délelőttönként vagy szombat délutánonként. Nyáron, szünidőben ehhez a komplex kulturális programhoz még hozzátartozott a Szabó Ervin könyvtár olvasóterme és a belvárosi  antikváriumokban történő búvárkodás is. Az antikvárban hosszas nézelődés után kiválasztott könyvek sorsa otthon még egy szertartásos átalakulással kezdődött. Apám gondosan végiglapozta, kiporolta, megtisztította őket, eltávolított, amit lehetett mindenféle pl. ceruzával írt bejegyzést, megjegyzést, jelölést, (kivéve az ex librist) finoman radírozott. Így váltak sajáttá, otthonossá a régi könyvek. Ugyan ez történt azokkal is, amiket lomtalanítás alkalmával hozzá nem értő kezek dobtak az utcai kupacra. Néha véletlenül egészen értékes és különleges régi könyvekre bukkantunk.

Külön élmény, egészen más hangulatú élmény volt, amikor könyvnapon a sátrak között bóklászva az új kínálatot, a frissen megjelent könyveket pásztáztuk, nézegettük végig. Először a teljes kínálatot mértük fel, aztán jött a megjegyzett helyek újra látogatása, végül pedig a pénztárcához mért kiválasztás, mi az pár könyv, ami friss zsákmányként, új kincsként hazatérhet a táskában és beolvadhat a gyűjteménybe.

Apám örökölte, azaz nagyapámtól elleste a régi trükköt, vagyis jó időben nem vitte be a házba a teljes kínálatot, hanem lazán bevonult két könyvvel a kezében anyám szeme elé és később kiment a kertbe a virágok közé rejtett többi könyvért. Anyám haragudott a könyvekre.

Hiányoznak a könyvek, az a tárház, ahol bármit megtaláltam, tudom, most e helyett van az internet, de nem ugyanaz. Most nincs sok könyvem, csak a kedvenceim, amiket megvettem magamnak is. Apám mindig azt mondta, "kislányom, ne költs könyvekre, itt bármikor mindent megtalálsz, a tied is. Nektek gyűjtöm, vagy együtt kezelitek vagy megosztoztok a könyvtáramon".

Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, -hordozd szívedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen./ Radnóti Miklós

Nagy megdöbbenéssel hallgattam reggel egy riportot, Dörner György nem engedte el az Új színházból Galkó Balázst vidékre József Attilát szavalni.

Itt szavalni nem tudunk, de aki akar olvasson ma József Attilát!

ARS POETICA

Németh Andornak

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

1937. február-március

A VÁROS PEREMÉN

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
igy lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a mult:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.

Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyilt
a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.
De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...

Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szivünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szivet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fujjunk rá! Föl a szivvel,
füstöljön odafönt!

Mig megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

1933 tavasza

ELÉGIA

Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.

Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szivén
s elkeveri
milliókéval.

Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj -
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?

Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

1933 tavasza

MEDÁLIÁK

1

Elefánt voltam, jámbor és szegény,
hűvös és bölcs vizeket ittam én,
a dombon álltam s ormányommal ott
megsímogattam a holdat, a napot,

és fölnyujtottam ajkukhoz a fát,
a zöld cincért, a kígyót, a kovát, -
most lelkem: ember - mennyem odavan,
szörnyű fülekkel legyezem magam - -

2

Porszem mászik gyenge harmaton,
lukas nadrágom kézzel takarom,
a kis kanász ríva öleli át
kővé varázsolt tarka malacát -

zöld füst az ég és lassan elpirul,
csöngess, a csöngés tompa tóra hull,
jéglapba fagyva tejfehér virág,
elvált levélen lebeg a világ - -

3

Totyog, totyog a piócahalász,
bámul, bámul a sovány kanász,
lebeg, lebeg a tó fölött a gém,
gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény -

egy fáradt alma függ fejem felett,
a hernyó rágott szívéig szemet,
kinéz hát rajta és mindent belát,
virág volt ez a vers, almavirág - -

4

Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -

a cselédlány könnye a kovászba hull,
ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
hazatalálsz még, szedd a lábodat -
füstölgő szemek világítanak - -

5

Disznó, de akin jáspis a csülök,
fábul faragott istenen ülök,
hejh, bársony gyász, a tejen tünj elő!
meghalok s mázsás szakállam kinő

s ha megrándul még bőröm, az egek,
hátamról minden hasamra pereg;
hemzsegnek majd az apró zsírosok,
a csillagok, kis fehér kukacok - -

6

Ragyog a zöld gyík, sorsom keresi,
zörget a búza: magvát kiveti,
rámnéz a tó, ha belé kő esett
s a sírók sóhajtotta fellegek,

a háborúkkal hívott hajnalok,
ugró napok és rezgő csillagok
körülkóvályogják nyugodt fejem -
világizzása hőmérsékletem - -

7

A küszöbön a vashabú vödör, -
szeresd a lányt, ki meztéláb söpör,
a szennyes lé lapulva árad el,
tajtékja fölgyűrt karján szárad el -

én is bádoghabokba horpadok,
de kélnek csengő és szabad habok
s végigcsattognak tengerek lován
a lépcsőházak villogó fogán - -

8

Borostyánkőbe fagy be az ügyész,
fekete frakkban guggolva kinéz,
meredten nézi, hogy mi féltve föd,
cirógat, áld a fény, a szél, a köd,

befut a rózsa, amint rothadok,
pihévé szednek hűvös kócsagok
és őszi esték melege leszek,
hogy ne ludbőrzzenek az öregek - -

9

Barátommal egy ágyban lakom,
nem is lesz hervadó liliomom,
nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
ölni szeretnék, mint mindannyian

s míg gőggel fortyog a bab és sziszeg,
főzelékszínű szemmel nézitek,
hogy széles ajkam lázba rezgve ring
s fecskék etetnek bogárral megint - -

10

Szakállam sercenj, reccsenj, kunkorodj,
boronaként a vetésen vonódj -
az ég fölött, mint lent a fellegek,
egy cirógatás gazdátlan lebeg

s e hűvös varázs húzva, szeliden,
szakállamon majd egykor megpihen
s vörös fonatján bütykömig csorog
jó ízzel-gőzzel, mint a gyógyborok - -

11

Huszonhárom király sétál,
jáspiskorona fejükben,
sárga dinnyét edegélnek,
új hold süt a balkezükben.

Huszonhárom kölyök császkál,
csámpás sityak a fejükben,
görögdinnyét szürcsölőznek,
új nap lángol jobbkezükben.

12

Az eltaposott orrú fekete,
a sárga, kinek kékebb az ege,
a rézbőrű, kin megfagyott a vér
és a lidércként rugódzó fehér -

ESZMÉLET

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

VILÁGOSÍTSD FÖL

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg -
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

1936. július - októb

A DUNÁNÁL

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. június

HAZÁM

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!

1937. május

THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

1937. január eleje

Az én mindenféle "neveimnek" története van.

Amikor születtem a keresztnevemet szüleim különös módon választották. Az utcában, ahol laktunk, akkoriban előttem egy két héttel, nappal több kislány született, Ők később osztálytársnőim lettek az iskolában.

Anyukám úgy érezte, hogy az összes neki tetsző lánynevet már előtte kiválasztották. Tanácstalan volt. Nem is beszélték meg apámmal újra, a kiválasztott, de már "használt" nevekkel ment a kórházba.

Amikor végre megszülettem és az orvos megkérdezte, akkor mi legyen a kislány neve, valami megmagyarázhatatlan okból azt válaszolta, akkor talán legyen Gertrud, az legalább ritka. Így lettem Gertrud.

A nevem és én sosem voltunk túlságosan jó viszonyban egymással, úgy éreztem a germán eredetű, dárdaerő jelentésű, kemény hangzású név távol áll tőlem. Otthon a család sem ejtette ki így, hogy Gertrud soha, egyetlen alkalommal sem.

A Gerti, Gertike becéző formát használták. Anyai nagyapám tüntetően Melindának hívott, mondván, hogy az legalább magyar.

Szokták a Gertrudot tévesen Grétinek becézni, ezt sem szeretem, mert kislánykoromban nagymamámnak volt egy kissé süket, kövér, "idegesítő" testvére a Gréti néni. Nem akartam, hogy eszembe jusson állandóan.

A németes hangzású Trudi becenévtől pedig feláll a hátamon a nem létező szőr is.

Az életemben szereplő férfiak, szerelmek mindig is ódzkodtak a Gertrud névtől, még becézve is. Alig - alig ejtették ki, így aztán mindig mindenféle más voltam, úgy mint szívecském, kis szívem, drágám, cicám, kiscicám, cicuka, cicamica, nyuszi, nyuszifül, tündérkém, boszi, stb. (érdekes mókus nem)

A mai napig is a férjem csak akkor szólít a keresztnevemen, még a becéző formában is, ha valamit, valami komoly dolgot nagyon nyomatékosítani akar. Gerti!

Az, hogy mennyi bonyodalmat okozott érthetetlen módon a keresztnevem (a vezetéknevemmel együtt, úgy együtt hirtelen kimondva meg pláne) az egy külön poszt lenne. Voltam férfi, (levélben és telefonon is) voltam a saját feleségem (levélben, úgy címezve) egyszer nem akarták a postán kiadni a pénzemet, egy balatoni kis faluban, mondván ez férfinév és hamis a személyim, (pedig érettségi tételben is szerepel a keresztnevem)

Itt helyben a közelmúltban csak annyi történt kutyaoltáskor, hogy a kutya gazdája nevét kérték, mondtam a nevem, "micsoda, hogy?", oké, betűzöm, próbálkoztam, aztán mondtam, "tudja mit írja a férjem nevét, az világos".

A nicknevem itt a Nolblogon.

Amikor 2009 decemberében itt regisztrálni próbáltam, türelmetlen voltam. Annyira írni akartam, annyira foglalkoztatott valami, hogy nem tudtam türelmesen kísérletezgetni. Úgy jártam, mint anyám az én nevem kiválasztásával. Bármit írtam a szerkesztő programba, csak az jött ki, hogy foglalt.  Már mérgelődtem, ez aztán a gordiusi csomó, mondtam magamnak.  Aztán egy hirtelen ötlettől vezetve beírtam, hogy gordius, de még nem küldtem el, csak ízlelgettem, aztán valahogy a kezemmel akaratlanul átkaszáltam az érzékeny billentyű felett (akkor még új volt a laptop) és beugrott a név. Ezt azonnal el is fogadta. Így lettem "gordius". Nem sikerült megváltoztatni, mert még nem ismertem a technikát, később meg nem is akartam.

Mivel először csak a közéleti írásaimat írtam itt, eleinte minden kérdezés nélkül páran férfinak hittek. Mókás volt, de mai napig nem érzem sértőnek. Aztán lassan így szoktak meg és így fogadtak el.

Sokat gondolkodtam azon, hogy szívesen vállalnám a nevem, az e-mail címem is, de sok olyan dolog történt, hogy mégsem tettem.

Végül pedig arra az elhatározásra jutottam, persze sokat számított ebben a férjem véleménye, hogy nem szabad félni. Sokáig félig meddig hallgattam, vagy kedvetlenül írtam, mert azt hittem nincs már értelme semminek és tényleg féltem a jövőtől. Aztán rájöttem, hogy annál rosszabb nincs is, mint félni. Ezért történt a változtatás. A név amit itt használok, már más helyen is nyilvános volt, így írtam az Ellenszéken, de ettől még maradtam ugyanaz a gordius.

Az életöröm, a pillanat a művészetekben…

Tavasz lesz, gyönyörű! Még kissé bátortalanul bontogatja szárnyait a kikelet, de hipp hopp tavasz lesz, az már biztos! A tavaszvárás öröme derűt hoz az életünkbe még a legnehezebb körülmények között is.

Mit is hoz a tavasz? A természetbe napfényt, színeket, szellőt, a szívekbe szerelmet, vidámságot, életörömet. Csupa gyönyörűséget.

A művészetek területén a tavasz szépségét és örömét számomra legszemléletesebben, mint stílus az impresszionizmus fejezi ki. Az impresszionizmus lényege, hogy az adott pillanatban átélt élményt próbálja az alkotó átadni, szavakba szedni, muzsikába önteni, vagy vászonra álmodni. A pillanatok, a fények, a színek és az érzelmek művészete.

A tavaszvárás örömét fűszerezzük néhány szép költemény varázsával. Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula a szavak, színek, hangulatok nagy művészei.

Tóth Árpád

Áprilisi capricco

Az útszél: csupa pitypang,

A bokrok: csupa füttyhang.

Rigó fuvoláz: rája tíz

Zugból is felcsivog a csíz.

Hallgatja még a rest éj

Félálmában a kastély,

Emelve tornyát álmatag,

Mint nyújtózó kart, bár a nap

Elönti friss arannyal.

A parkban- rőt aranyhal -

Kövér úr sétál lebegő

Hassal az édes levegő

Árjában, sportruhája

Most szelídség csuhája,

Mert még nem kezdi üzletét

És tőzsdetippektől setét

Agyában a mohóság

Helyett valami jóság

Zsendül, mint egy kis korai

Tavaszi virág szirmai,

Melyek, sajnos, lehullanak,

Ha majd e drága úrnak

Súlya alatt új és remek

Autója bőgve megremeg...

Ó, áprilisi út-szél,

Tréfás arcomba fútt szél,

Rügyecskék, zöldacél-rugók,

Ó, fuvolás aranyrigók,

Ó, csermelyhangú csízek,

Illatos, édes ízek,

De jó most elfeledni, hogy

Az élet rút és vad dolog,

Hogy itt, amennyi arc van,

Megannyi csúnya harc van,

S hogy botrány lenne, ajajaj,

Micsoda cifra, szörnyű baj,

Ha most, annak jeléül,

Hogy tavasszal megbékül

Szegénység, bánat, szenvedés,

Belépnék e szép kertbe és

- Áprilisi merénylő -

A hájas úrnak fénylő

Búbjára rábökném szelíd

Öklöm vidám barackjait...

Ó, KÉK ÉS ZÖLD...

Ó, kék és zöld és arany ragyogás,
Illatok, gyanták, szél, forró sohaj,
Ó, fölgyújtott föld, szikrás levegő,
Piros lobogó szirmok s lebegő
Szelíd, kék füstként távol fák enyhe lombja.

Ó, égő táj, ó, szikrás levegő!
Tavaszi tűz, földből pirosan föltörő
Viráglángnyelvek, lebegő,
Szelíd kék füstje távol lombnak a lenge fákon,
Izzó arany amely zuhogva dől
A napkéselte rések boldog sebén...

DE SZÉTNÉZ AZTÁN...

De szétnéz aztán: hűs orgonafej
Billen mellette gyengezöld sövényre,
Lankasztván önnön dús illata, mely
Dagadva dől a kelyhek telt csövén le,
S reszket a sok kis lágy, lila hüvely,
Kéjes április sóhajtó növénye:
Kövér levél közébe zengve bú
Az ittas szél, s enyhül a renyhe bú...

ANDRÁSSY ÚT

Kölyök-cicák, szunnyadva most a gyúlt nap
Fényén, nyújtják így zsenge körmüket,
Ahogy most a kedves, sunyi rügyek
Görbén s lustán kis levelekké nyúlnak.

A felhők fenn, míg halkan tovamúlnak,
Mint némely halk fogat, mely a siket,
Fakockás uton lágy zajjal üget,
Puhán, szelíden, vígan - úgy vonulnak...

Kosztolányi Dezső

Tavaszelő

Maradj, maradj, bús téli alkony,
ne vond még vissza sugarad!
Ha lábadozva elsötétülsz,
szerelmes szívem megszakad.

A lég oly enyhe, oly fuvalmas,
a nap vígan bukik elő,
tavaszruhában andalog már
az álmodó járó-kelő.

A síma, langyos fuvalomra
kinyílanak az ablakok,
a halk, búcsúzó sárga fényben
sok régi utca s ház ragyog.

Száz édes emlék ébred újra:
a drága múlt, az ifjuság,
gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,
a lázas és dicső tusák.

Mind búsan elmerengve járunk,
szivünk sok emléktől nehéz;
ami szemünkbe forr s cikázik,
a sejtelem ködébe vész.

A jég ropog, s alóla zúgva
ezüst kacajjal jő a víz,
tavasz lesz, úgy mint régen egykor,
s e szó a múlt honába visz.

Szemünk meredt, a múltba réved,
ragyog a kék-sugáros ég,
a sárga hóvizen lebegve
szétpattan egy-egy búborék.

A szél fú s érzi méla lelkünk,
a kikelet fuvalma az...
És nézzük összetett kezekkel,
hogy érkezik meg a tavasz.

Üllői-úti fák


Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát
higyjék örök az ifjúság
Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,
Üllői-úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői-úti fák.

JuhászGyula

Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem,

És gyöngyvirágok szagát érzem.

Az esti égen violás a szín,

És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan

A föld nagy szíve, s csöndesen fogan

A csíra, melyből új élet terem,

S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,

De tavaszosok már a csillagok,

S az éjszakában zizzenő neszek,

Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,

Az égre nézek, kémlelem színét,

Ég, föld között angyali üzenet

Hírdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz

És örök törvény és áldott vigasz,

Hogy győz az élet, duzzad és dagad,

S elönti mind az ócska gátakat!

Megint tavasz...

Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.

Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.

Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.

Április bolondja

Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.
A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt - tavaszi anda hold -
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.
Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
És sírvavigad, mint a honi ének.
Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!

Áprily Lajost nem maradhat ki. Őt nevezném talán a tavasz számomra legjátékosabb költőjének, az ő versei igazán híven tükrözik azt az életörömöt, amit a tavasz érkezése vált ki belőlünk.

Áprily Lajos

Tavaszodik I.

Sáncban a hóviz
könnyű hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető.

Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
- mint csibe héjban - kandin a lomb,
s mintha a róna
kedve dalolna,
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,
értem üzenget a zsenge határ:
"Szíved, a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide, hozd ide már!"

Mosolyogni, nevetni támad kedve az embernek, ha ilyen kedves verseket olvas.

Áprilisi strófa

A szomszéd fán a pinty strófája szól,
tavaszi hangja hogy csattog, remeg!
Kutatnám az ágat, melyen dalol,
de virág rejti: szirom-rengeteg.

Hangolnak már

Szólnak, de hangjuk itt-ott még fukar,
még a rigó prímhangja is szerény.
Szólnak - halkan hangoló zenekar -,
minden madár a maga hangszerén.

Dalol a pinty

Tavasz! - harsogja diadalmasan.
Versenyre hív? Vetélkedőt keres?
Fülemilét? Csak egy strófája van,
de az az egy zengő, tökéletes.

Csak, hogy ne minden átmenet nélkül ugorjak kedvenc francia impresszionista festőmhöz álljon itt még a költészetből egy másik nagy francia, Paul Verlaine, a "dekadensek dekadense" Költészetének impresszionista darabjaiból csak úgy sugárzik az életöröm.

A HOLD A FÁK KÖZT

A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek...

Ó, hogy szeretlek.

A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében-
árnyu füzet;
szél jaja rezzen...

Álmodj, szerelmem.

Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja...

Isteni ó ra!

Szabó Lőrinc fordítása

NYÁR LESZ TEHÁT

Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg:
örömöm édes cinkosa, a roppant
napfény, a selymek közt még szabadabban
kiemeli drága szépségedet;

A kék ég, a hullámzó, büszke sátor,
alásuhog és csókjaival ér
homlokunkra, mely forró lesz s fehér
a boldogságtól és várakozástól;

s ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.

Szabó Lőrinc fordítása

Pierre-Auguste Renoir

(1841 - 1919) francia impresszionista festőművész nagy kedvencem a képzőművészek közül.

Festményein az életszeretet, a természetes életöröm, a vidámság, az a derű és nyugalom tükröződik, ahogyan az egész életét leélte.

Számtalan gyönyörű tájképet, bájos női alakot, valamint sok vidám életképet festett.

Mondhatnám úgy is, a szépség és az öröm festője.

És végül a zene világából Claude Bebussy, A tenger című művét választottam.

A világ nagy, sokan és sokfélék vagyunk. Az egyetemes cél az lenne, hogy sokszínűségünk és sokféleségünk ellenére próbáljuk meg egymást emberségesen, emberként elfogadni. A karácsony a szeretet ünnepe. Nem vallási szemszögből nézve, mert a vallás véleményem szerint magánügy és hite szerint mindenki úgy ünnepli a karácsonyt, ahogy családi hagyományai szerint megszokta, hanem inkább a világ sok táján megszokott karácsonyfa állítás szokásait és egyéb karácsonyi szokásokat böngészve szeretném kicsit megmutatni a karácsonyt.

A történelmi korok előtti, szorosan természet közelben élő emberek életében nagy szerepe volt a jó időnek. A meleg időszakokban tudták megszerezni, megtermelni a közösségük élelmének jó részét. Érthető tehát, ha hálaadó, köszöntő rítusokkal ünnepelték a téli napfordulót, amely időponttól kezdve a nappalok egyre hosszabbodnak, a fény győzedelmeskedik a sötét éjszaka felett. Különös jelentőséget tulajdonítottak az örökzöld növényeknek.

Az örökzöldek tisztelete a germán, a római, az egyiptomi vagy a kelta kultúra hagyományai között is szokás volt, örökzöld ág, koszorú vagy fagyöngy formájában.

Az ókori népek a téli napfordulót december 25-én a Napisten születésnapjaként ünnepelték.

Az ókori Rómában Szaturnuszusz a földművelés istene volt, ezért december 17 - 24. közötti időszakban tartották a Szaturnália ünepeket. Nagy lakomákat, ivászatokat rendeztek, tánccal, zenével ünnepelték Szaturnuszt, még a szolgáikat is megajándékozták. A házakat örökzöld borostyánágakkal díszítették. Akkor még a Római Birodalomban az új év kezdete is ez volt.

Magyarországon a karácsonyfa állítás szokása előtt a házakat díszítő zöld ág általában rozmaring ágacska, nyárfa vagy kökénybokor ága volt. A gerendára függesztették fel, aranyozott dióval, piros almával, mézesbábbal, szalmafigurákkal díszítették.

A Kr.u. 4. században a kialakuló katolikus egyház szintén a téli napforduló napjára, december 25-re tette Jézus születésének évfordulóját is. A karácsonyhoz kapcsolódott az ősi népszokás, a feldíszített fenyőfa, amit a keresztények csak a késői középkorban vettek át.

Feljegyzések szerint az első hagyományosnak mondható karácsonyfát freiburgi pékinasok állították a város kórházában a XV. században. Csak piros színű díszekkel díszítették, a piros az életet, a megújulást jelképezte.  A fára tett girland (vagy boa) a paradicsomi rosszra csábító kígyót jelképezte, az alma pedig a tudás fájáról szakított gyümölcsöt, a gyertyák pedig a fényt, a napot, a keresztény felfogás szerint ezek Jézus szimbólumai.

Elsőként Sebastian Brant német író írt a karácsonyfáról a 15. század végén. Akkoriban almával és ostyával díszítették.
1605-ből, egy szintén strasbourgi polgár jegyzeteiben arról írt, hogy városában akkoriban fenyőfákat állítottak. A fákat gyümölcsökkel, papírkivágásokkal, aranyláncokkal és édességekkel díszítették.

A gyertyás karácsonyfát - ami később népszerűvé vált - először 1660-as évekre emlékezve Lisolette pfalzi grófnő említette egy1708-ban családjának írt levelében.

Berlinben a XIX. század első évtizedeiben kezdtek karácsonyfát állítani. Innen jutott el Bécsbe, ahol az arisztokrata  és művészkörökben gyorsan elterjedt. 1814-ben egy a Berlinből áttelepült Arnstein nevű bankárcsalád házában állították az első karácsonyfát.

A század közepén már a legszegényebb bécsi családok sem ünnepeltek karácsonyfa nélkül. Érdekes történet,  hogy amikor 1860 karácsonyán Erzsébet királyné Madeira szigetén volt gyógykezelésen, Ferenc József oda is küldött neki feldíszített fenyőfát.

Angliába a német Szász-Coburgi Albert, Viktória királynő férje vitte az első karácsonyfát.

Magyarországon a karácsonyfa állítás szokása szintén német közvetítéssel terjedt el és eleinte csak az arisztokrácia körében volt szokás, de az 1840-es évektől már a módosabb polgároknál is divatba jött majd a falusi lakosság körében is.

Az első karácsonyfát báró Podmaniczky Frigyes édesanyja állította az otthonában az 1820-as években  és Brunszvik Teréz, Aszódon, az általa alapított első magyarországi kisdedóvóban pontosan 1824 karácsonyán.

Ettől kezdve Magyarországon a karácsonyfa állítás szokása természetes hagyománnyá vált. A fenyőfát már gyertyával és csillogó díszekkel, gömbökkel, szaloncukorral, (sokáig házilag főzték) girlandokkal díszítették, üvegdíszeket 1848-ban kezdtek készíteni. A csúcsán a dísz a betlehemi csillag volt.

A magyar szépirodalomban a karácsonyfa első említése 1854-ben, Jókai Mór A koldusgyermek című, karácsonyi tárgyú elbeszélésében fordult elő.

A hagyomány szerint a fát december 24-én állítjuk, és vízkeresztig (január 6.) áll.

A karácsonyfa állítás szokása mellett érdemes kicsit beletekinteni az egyéb karácsonyi  hagyományokba, érdekességekbe is, egyik másik a magyar paraszti élet egykori jellegzetessége.

Karácsonyi ünnepi vacsora

A karácsonyi asztal és az étkezés a néphagyományok szerint fontos szerepet játszott az ünnepkor. A feltálalt fogások mágikus erőt jelképeztek. A karácsonyi abroszt máskor általában vetőabrosznak használták, hogy bő termés legyen. Az asztalra karácsonykor gabona magvakat szórtak, ebből adtak a baromfiaknak, hogy jól tojjanak, az asztal alá pedig szalmát tettek, később ezt a szalmát a jószág alá tették, hogy egészséges legyen, de a gyümölcsfákra is kötöztek belőle, a jó termést reményében.
Az ételek közül legfontosabbak voltak azok, amelyek bőséget, jó termést ígértek a háziaknak, pl. bab, borsó, lencse, mák, dió és hal került a karácsonyi asztalra. A fokhagyma az egészséget, a méz az élet édességét jelentette. A kalácsból, almából az első falatokat szétosztották egymás között, hogy a család összetartó legyen. A morzsát összeszedték, és az állatoknak adták, hogy termékenyek legyenek. Sok helyen este evés után az asztalt nem szedték le, hogy a betérő kis Jézus is ehessen.
A paraszti étkezési szokások ma is megtalálhatók karácsonyi ételeink között. Gyakran eszünk ilyenkor halat, de angolszász szokásként elterjedt a pulyka is. A borleves a nagypolgári étkezés része volt, a mákos guba, a diós, mákos beigli és kalács viszont paraszti hagyomány.

Karácsonyi népszokások

Regölés
A regölés a téli napforduló ősi, pogánykori ünneplésére utal. Férfiak járnak házról-házra, bőség, és termékenységvarázsló rigmusokkal köszöntik a háziakat. Általában karácsony másnapján csinálják. Különféle népi hangszerekkel,dudával, dobbal, csengővel  kísérik az éneket, a regölést és kifordított báránybőr bundát viselnek. A regösök először engedélyt kérnek, hogy elmondhassák az éneket, ezután köszöntőt mondanak, eléneklik a csodaszarvas legendát és elmondják a jókívánságokat és végül adományt kérnek. Így szól az ismert a refrén: " Haj, regö rejtem, azt is megengedte az a nagyúristen."

Betlehemezés

A betlehemezés a magyar paraszti hagyomány egyik legnépszerűbb karácsonyi népszokása. Pásztorjáték. Faluhelyen, ma is szokás. Eljátsszák a történetet, amikor Jézus születésekor a pásztorok és a "három királyok"  meglátogatják a betlehemi jászolban fekvő kisdedet és Máriát. A betlehemezők legtöbbször gyerekek és betlehemet visznek magukkal. Ez fából és papírból készült jászol, a szent családdal és a jászol körül fekvő állatokkal. Itt is van a végén adománygyűjtés.

A magyar népi hagyományban Szenteste napján csak a ház körül lehetett dolgozni és nem volt szabad semmit kölcsönadni, mert ez elvitte a szerencsét. Ezen az éjjelen merítették az ún. aranyos vizet, vagy életvizet, melynek gyógyító szerepet tulajdonítottak. Az emberek éjféli misére mentek. A mise alatt a pásztorok körbejárták a templomot, és zajkeltéssel tartották távol a gonoszt. A mise után a gazdák megrázták a gyümölcsfákat, hogy bő termés legyen, az állatoknak szentelt ostyát, piros almát adtak, hogy egészségesek maradjanak.

Rippl- Rónai József: Karácsony

A karácsony éj varázslatát valószínűleg mindnyájan ismerjük. Karácsony este minden elcsendesedik, béke van. Ez a képzőművészetben, a zenében talán a legtöbbször feldolgozott téma.

Álljon itt valamennyi kedves olvasó és a lapot készítő társaim részére is karácsonyi üdvözletként József Attila számomra nagyon kedves karácsonyi verse, szeretettel!

Betlehemi királyok

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

Minden kedves ismerős és ismeretlen virtuális barátomnak ezzel a kedves József Attila verssel kívánok, sok szeretettel:

Boldog karácsonyt!

BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
ůgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

A napokban volt, azaz november 5-én Imre nap.

Nálunk az Imre nap a legjelentősebb családi ünnep volt, valahogy így alakult. Apám névnapja volt, Imrének hívták, éppen úgy, mint nagyapámat és dédapámat, valamint az öcsémet is. Valahogy más névnapoknak nem volt ekkora jelentősége a családban.

Nem voltunk egy nagyon ajándékozós család, nem az ajándék volt a lényeg. Talán apám vett néhány könyvet, amikre éppen akkor úgyis vágyott, megmutatta és azt mondta, akkor ez az ajándékom.

Az ünneplés az más kérdés, az szokás volt. Eljöttek a távolabbi családtagok is köszönteni, más napokon meg barátok, ismerősök. Az biztos, hogy Imre napon mindig volt némi vendégjárás.

Anyám is, nagyanyám is finom süteményeket sütött, többfélét, sósat is édeset is, sőt torta is készült. Nem rendeltünk tortát, finom házi torta volt a módi, gesztenyés vagy diós.

Ilyenkor a lényeg a felköszöntés volt, fehér asztalnál, az hogy együtt legyünk. Először a szűk család több fogásos, finom ebéddel, süteménnyel, koccintással ünnepelt. Az ital többnyire valami finom bor volt.

Apám nagy ínyenc volt. szeretett enni. Mindig mondta, hogy az élvezetek sorolásakor általában kihagyjuk a kulináris élvezetet, pedig a finom, különleges ízek élvezete nagyon jó dolog. Megadtuk a módját az evésnek, a hétköznapitól eltérő terítékkel ettünk, szép lassan, az egyes fogások között szünetet tartva, beszélgetve.

Apámról köztudott volt a családban, hogy nagyon jóízűen tudott enni, azt mondták róla, hogy a súlyos étvágytalanságban szenvedőnek is étvágyat csinálna. Ha az ilyen ebédekre gondolok magam előtt látom az arcát, az étel melegétől, a közben kortyolgatott bortól kipirult, a szája kicsit fényes volt az étel szaftjától, mindig mosolygott a szeme, több falat után megállt, kicsit kortyolt a borából, mesélt, nevetett, aztán folytatta az evést.

Nem is tudom milyen témával, hogyan, de apám észrevétlenül tudott nagyon jó hangulatot varázsolni az ilyen családi étkezésekhez. Hosszasan ültünk az asztalnál és elszaladt az idő. Sokszor huncutkodott, viccelődött nagyanyámmal és anyámmal, hogy ugyan mit rejtettek az ételbe vagy varázsoltak, hogy ilyen finom. Erre aztán az asszonyok is feloldódtak. Előkerültek régi történetek, korábbi elfuserált ételekről, főzési bakikról, amiket fiatal korukban elkövettek. Jött a nyersen maradt libasült, a szénné égett rántott hús, a kuktából falra robbant babfőzelék, a kávéba került só és hatalmasakat nevettek magukon.

A többi köszöntő vendégek általában hétvégén délután érkeztek. Édességgel vagy itallal köszöntötték apámat. Kínálásra szendvicsek vagy hideg saláták és sült hús kerültek az asztalra, majd sütemény és torta persze mindez ital kíséretében és a végén kávé. Akkor még nem volt gond a kortyolgatás, koccintgatás, nem volt az embereknek, így a rokonoknak sem autója. A vendégeskedésben is a hangulat volt a lényeg. Mivel barátokból és ismerősökből állt a társaság szívesen felidézték a közös, régi, mókás történeteket. Még a már százszor hallottakon is ugyanolyan jóízűen nevettünk, mint mikor korábban hallottuk.

Szerettem az ilyen ünnepléseket és hiányoznak. Kellenek a hétköznapok közé néha az ünnepnapok. Más élet, más világ volt, eszébe sem jutott senkinek, hogy valamilyen okból (pl. anyagi okból) el kéne halasztani egy ilyen családi, baráti összejövetelt.

Küldtem egy sms-t az öcsémnek Imre napra.

A fogason ott árválkodik még a nyári farmerkabátkám, elfelejtettem eltenni a többi nyári holmival.

Erről jutott eszembe, - talán halottak napja okán - hogy vajon mi marad utánunk? Egy kissé megkopott kabát, egy kitaposott cipő, egy színes kendő, egy szemüveg, egy öreg telefon, agyonforgatott könyvek a polcon, az üres szék és az ágyon a régi helyünk.

Ezeken a semmit mondó tárgyakon kívül még sok sok emlék, érzés, jellemző, sokszor kimondott mondatok, egy-egy mozdulat, egy tekintet, egy kedves mosoly, egy nevetés, egy kacsintás és sok sok apró jel majd időnként feldereng.

Számomra az emlékek, a szép és kedves emlékek a legfontosabbak, szeretteim legszebb és legjobb pillanatai élnek bennem emlékképként, sokszor egészen hétköznapi dolgok.

Vidéki nagyapámnak az az arckifejezése maradt meg bennem, amikor összecsukta az újságot, levette a szemüvegét és jelentőségteljesen körülnézett, mint aki visszaérkezett közénk és amúgy pedig lehet tálalni az ebédet.

Nagyanyámnak előttem van kissé kacsázó járása, amit már az utca végéből is megismertem, a kicsi ökle, amiben bármilyen körülmények között ott volt egy összegyúrt zsebkendő és kis apró szótagokból álló, kacarászó nevetése, kicsi mélyen ülő, mosolygó szeme.

Sokszor, ha hajat mosok vagy fésülködöm eszembe ötlik anyám, dús, tapinthatóan sűrű haja, fekete kontya, máskor a csücsörítés a száján, ahogy az unokáját eteti, a szép tiszta hangja és ritkán hallható, leginkább az unokával együtt hahotázó nevetése.

Nemrég osztottam meg valakivel egy receptet és hozzátettem, anyám receptje, nagyon finom, tőle tanultam, az Ő családjából való.

Ma mesélte a férjem, hogy végig kellett hallgatnia valakinek egy hosszú történetét, de fogalma sem volt miről beszélt. Erre rögtön mondtam, erre mondta mindig apám, hogy ezért van az embernek két füle, ilyenkor az egyiken bemegy, a másikon kijön a történet.

Apámnak őrzöm a mozdulatait, ahogyan beszélt, magyarázott az óráin és a keze mozdulatival fokozta egy vers ritmusát, látom ahogy behunyt szemmel hallgatta a zenét és apró kézmozdulatokkal vezényelt, sokszor látom az arcát, amin mindig tükröződtek az érzelmei, hallom a hangját, ami mindig tele volt nyíltsággal és kedvességgel.

Ha Alfonzót, Hofit vagy régi kabarétréfát látok azt is látom, hogy apám milyen szívből tudott nevetni.

Előfordul velem, hogy valamiről eszembe jut, nagyanyám ezt mondta, apám azt mondta, anyám így csinálta, úgy csinálta.

Nekem ez a fontos, én így emlékezem. Kicsit "velem vannak".

A gyertya azért itt ég ma mellettem az asztalon.

Remélem a szemüvegen és a kabáton kívül utánam is majd marad más is, néhány emlék és gondolat.

A fiaim emlékezni fognak majd rá, hogy mire próbáltam őket észrevétlenül tanítani, mondják majd Ők is, emlékszel, anyu azt mondta.

Múzeumok éjszakája

Egy kiállítás képei...

„A Szabó család Szentendrén”

Szentendre a legfantasztikusabb hely az olyan rendezvények számára, mint a múzeumok éjszakája. Miért, hát mert itt kis területen sok múzeum található és a városnak páratlan hangulata van. Minek is magyarázom, aki csak egyszer is járt Szentendrén az már tudja, hiszen bizonyára menthetetlenül beleszeretett ennek a bájos kis városnak a szabálytalan zegzugos utcáiba, templomtornyaiba, a Duna menti sétányba, a dunai szellő illatába...

Szóval itt, Szentendrén minden út Rómába, azaz bárhonnan is indulunk el, a Főtérre vezet. Meg is érkeztünk, a Fő tér 2-5. szám alá, a Szentendrei Képtárhoz,"ide voltunk hivatalosak" egy kedves barátunk kiállítását megnézni. Végignosztalgiáztuk "A Szabó család Szentendrén" című kiállítást, melynek kurátora, Kende Tamás történész barátunk és kurátortársa Száva Boglárka.

A múzeum előszobájában azonnal szembetalálkozunk a falra akasztott képekkel, az egykori Szabó család szereplőivel és mivel rádiójáték volt maga a mű, fantasztikus öreg rádiók állnak a polcokon.

Az első kisebb terembe lépve egy hívogató, szinte befelé tessékelő, talán jegyszedő vagy pénztáros és ajándékárus pult mögött egy régi tévé, fekete-fehér - és láss csodát , működik - előre vetíti, hogy mi minden vár bennünket beljebb lépve. A falakon a régi fotók és a plakátok is a korszakra utalnak.

Lépjünk az első szobába. Máris eltátom a számat és önkéntelenül kibukik belőlem "hiszen ilyen nekünk is volt, meg a barátnőméknek is". Az egyik sarokban az egykori  Szabó családok szinte egyen szobabelsője található.

Egyen szekrény, egyen fotel, egyen tévé, egyen újságtartó. A vitrinben az akkor megszokott nippek, csipketerítővel, némileg giccsesek, de akad köztük, Zsolnai és Kovács Margit kerámiafigura is.

A virágállványon úgynevezett szintén egyen kukoricavirág.  Hát telitalálat!

A másik sarokban látható kuriózum, már inkább egyedibb és a tehetősebb helyeken volt divatos, a harmonikaszerűen kitárulkozó és egész tartalmát egyszerre mutatni képes tükrös bárszekrény. Ez már a " gyere öregem, ide nézz, válassz", kissé vállveregetős figura emléke.

a csodabárszekrény

Nekem az igazi csodákat a falakon látható fotók jelentették és kicsalták belőlem a kis apró, "juj ide nézz" mondatokat. Láttam a sokat emlegetett Aczél Györgyöt, kicsi kis szerény kinézetű emberkeként, ünneplős szervezők között beszédjére várakozni. Ott volt valamilyen hivatalos ünnepségen Szabó Magda, szépséges mosolyával és dús fekete kontyával.  Messziről is virított, hogy a jellegzetes svájci sapka alatt a jól ismert, szerény mosoly csak Illyés Gyuláé lehet. Egy másik képen pedig Major Tamás, még viszonylag fiatalon talán éppen szavalt vagy beszédet mondott. Pontosan olyan kis úttörő fiúk és lányok álltak nagy komolyan egy úttörő  ünnepségről készült fotón, amilyen én is voltam egykor.

A harmadik szobában a technika egykori csodái és mai kiszolgálója vitték a prímet. Régi filmvetítőket és filmfelvevőket láthattunk, korabeli eseményeket sugárzó korabeli tévé működött és a legmodernebb projektor vetítette a régi kor eseményeit. Ebben a teremben lenyűgöztek a korabeli plakátok, rendezvényekre, eseményekre utaló hirdetmények, igazi ritkaságok. Megtudtam, hogy a legtöbbet a kiállítás rendezője gyűjtögette össze.

egy szovjet film plakátja: Orvosnő a válaszúton

a nevezetes  „A Tenkes kapitánya”  és néhány szentendrei színházi előadás plakátja

ez tetszik a legjobban, a hozzá tartozó évszám,  1972.

a Rockszínház szentendrei előadásának 1984-es plakátja

Íme egy kabaréplakát, Medveczky Ilonával, Antal Imrével 1982-ből

Leültünk megpihenni a korabeli fotelokba, mintha csak otthon lennénk, aztán újra nézelődtünk egy kicsit, elég sokáig lehetett ott nosztalgiázni. Közben néztem az embereket és megfigyeltem, hogy sok ember ajkáról elhangzott az ismerős mondat, "ilyen nekünk is volt otthon, ilyen a nagymamáéknál volt, ilyet a szomszédban láttam".

Elhagyva a múzeum épületét észrevettük, hogy kívülről a kirakatban is számos régi tárgy kapott még otthont. Rádiók,tévék, pl. egy Sokol táska rádió, nekem is volt személy szerint, nagy becsben tartottam. A hordozható  táska lemezjátszó apám nagy kincseként működött sokáig, talán még meg is van valahol. Egy másik ablakban pedig ott szerénykedett szinte valamennyi gyerekkori társasjátékunk, kis nyomda, rózsaszín fröccsöntött műanyagbusz, traktor, waaaú, majdnem felkiáltottam.

Találó a kiállítás címe, "A Szabó család Szentendrén", valóban a Szabó család, de nem csak a rádiójáték beli, hanem sok sok egykori Szabó család világa tárult szemünk elé.

Ezután a kellemes esti szellőben még sétáltunk egy kicsit, hogy érezzük Szentendre varázsát. A Fő teret ugyan éppen újrakövezés miatt feltúrták, de az egyik utcácskán lesétáltunk a Duna korzóra. Nem sejtettem, hogy pontosan hová érkezünk, de éppen a "Görög kancsó" étteremhez vezetett az utca. Leültünk egy kicsit zenét hallgatni, egy görög muzsikus egy szál buzuki kíséretében igazi görög dalokat énekelt. A kiállítás élményeit itt levezetve igen kellemes hangulatban autóztunk haza.

Az írás az ELLENSZÉK című internetes újságban jelent meg.

Kedves élményben volt részünk tegnap reggel.

Először le kell szögeznem, hogy a kertünk egy madárparadicsom. A madárkák okos kis jószágok, jól tudják, hogy itt macska nincs, így hát tele van vadregényes tuja, orgona és gyümölcsfa rengetegünk madárral. Egész nap nótáznak és röpködnek a rozsdafarkúak, cinegék, a feketerigók és énekesrigók, no meg a pletykás, hangoskodó verebek.

Éppen a reggeli utáni sajtó félórával, azaz a párom újságolvasással én netezéssel múlattuk a délelőttöt. Egyszer csak a nyitott ajtón át hangos, megnevezhetetlen rikoltozás, kiáltozás szerű hangokat hallottunk. Nem tudtunk rájönni, hogy mi az és honnan jön , ezért gyorsan kimentünk a kertbe.

A tornác előtti orgonán két énekesrigó a lehető leghangosabb hangján valósággal sikoltozott és hozzá szárnyaikkal verdestek. Közelebb mentünk, ott állt fülét farkát behúzva a mi hős uszkárunk és egy fűben kuporgó madárfiókát bámult mereven. Élt és mozgott a fióka, a kutya nem mert hozzányúlni. A szülei védték nagyon harsányan a zenebonájukkal.

A párom a hóna alá fogta Tücsököt és csukott ajtó mögé bevonultunk az ablakhoz. Lassan megnyugodtak a madárszülők, de még hosszú hosszú ideig röpködtek az orgona, a tornáctető és a fenyő között. Repülni tanították a fiókát. Nagyon szép volt a két felnőtt madár, de az ablakból a szúnyogháló és a rács miatt nem tudtam fényképezni.

A nap folyamán még egyszer megismétlődött ugyanez a jelenet. Másodszor egy óra körül, éppen főztem és a konyhaablakból hallottam a ricsajt. A kutya a madártanoda miatti szobafogság ellenére valahogy csak kilógott. A hátsó kertben a földig lógó fenyőágak védelmében, a magas fűben kuporgott a rigófióka, a kutya tisztes távolból leskelődött a madárszülők meg vészriadót tartottak. Kutya be, madársuli folytatódott, de sajnos egyik ablakból sem láttuk. Mikor kimentünk később, már nem volt ott a fióka, tehát ismét sikerült a mentőakció, no meg a tanítás, az egész napos repülésórák.

Szép képeket csináltam a fantasztikus vadregényről, a meggytermésről, a meggyfa-mogyorófa alagútról, a fűzfakuckóról, de sajnos bármit próbálok, már megint nem sikerül feltenni a képeket. Itt azt mondja betelt a képfeltöltő, töröljek, na de hol? A picassa webalbumból meg szintén nem akaródzik. Egyenlőre így az élmény marad kép nélkül.

Kertünk titkai

Ha akarsz igényeset és szépet hallgatni.

A zenei vetélkedők, zenei tehetségkutató versenyek korszakát éljük. Ismeretlen, bár kétségkívül ügyes és fiatal előadók kerülnek egyik pillanatról a másikra széles reflektorfénybe. Ugyanakkor az igényes zene talán nem kap akkora reklámot, amekkora megilletné.

Egy számomra értéket képviselő albumot és énekesnőt ajánlanék a kedves zene és irodalomkedvelő olvasók figyelmébe. Ugyanis a kettő együtt nagyon is élvezhető.

Ágnes Vanilla (eredeti nevén Frenyó Ágnes) új albumán megzenésített Radnóti verseket énekel.

Nem az a célom, hogy az énekesnő zenei múltját felidézzem, pusztán ezt a csodálatos albumot szeretném ajánlani.

Ha pedig valaki nem ismerné és kedve támad hozzá, hallgassa meg a már nagy sikert és elismerést aratott József Attila versekből készült korábbi album felvételeit is. Érdemes. Egy kis kedvcsináló.

(ez így sikerült, előre került a régebbi és utána a legfrissebb a Radnóti album részletei)

József Attila: Ó szívj, nyugodj

Radnóti Miklós: Tétova óda

Radnóti Miklós: Éjszaka

Remélem sikerült pár kellemes percet szerezni.

Szép versek videón!

http://youtu.be/YqI3Q-sE36U

http://youtu.be/BqFwBkhRQkg

http://youtu.be/exUCFLdIpA8

Többek kedvére! Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség, Latinovits Zoltántól

Véletlenül,  - de még időben ahhoz, hogy megfigyelhessem - halottam a hírekben, hogy ma a késő esti órákban, 9 óra 20perc után holdfogyatkozás látható.

Gondolom a házunk, kertünk, utcánk elhelyezkedése és a rengeteg növény, magas fa miatt fél 10 után sikerült felfedeznem a holdat.

Nagyon érdekes, ilyennek én még nem láttam. Nincsenek határozott kontúrjai, a jobb oldalán látszik élesebben, a rajzolatát tekintve befelé haladva egyre elmosódottabb és a színe rózsaszín. A mérete is nagyobb, mint amilyennek szoktuk látni.

Szabad szemmel és távcsővel is jól látható. Nagyon örülök, hogy meghallottam a hírt és a mai felhőtlen égboltnak köszönhetően sikerült észrevennem. Később még újra megnéznem, mert nagyon érdekes. Nekem az.

10 óra 25 perckor néztem meg újra, teljesen kerek, nagyon halvány, rózsaszín és nagy volt, nálunk már alig látszik, igaz lassan vége.

10 óra 58 perc, fordult a kocka, kicsit magasabban van, most a bal oldala már világosodik, a többi még vöröses, de látszik már, hogy fogyó hold lesz belőle.

11 óra 12 perc, kész vége, hagyományos éles fényű, C kifli forma, bár még kissé sötétebb a színe mint a megszokott.

Húsos gazdasági harakiri

A magyar kormány három hónapban maximálná a fagyasztott húsok fagyasztásos eltarthatóságát. Ehhez Brüsszelnek is rá kell bólintania. Az úgynevezett notifikációs kérést a kabinet úgy küldte ki az Európai Bizottsághoz, hogy egyetlen szakmai, érdekvédelmi szervezettel sem egyeztetett és a húsipar szereplői brüsszeli érdek-képviseleti forrásokból értesült a versenyképességét nagy mértékben rontó jogszabálytervezetről. (mai Népszava)

Hátba támadta a kormány a magyar húsipart

Nem lehetne Magyarországon a fagyasztott húst 3 hónapnál hosszabb ideig raktározni, miközben ez az időtartam Európában 6 - 12 hónap. Ezen jogszabálytervezetet titokban küldték Brüsszelbe. A magyar húsipar versenytársai nyilván nem ellenzik majd ezt a jogszabályt hiszen saját termelőiknek ez előnyt teremthet. Jól jöhet nekik ha a magyar kormány önként rontja hazai húsiparának versenyképességét. Több szakember úgy látja, hogy a nagy termelők Németország, Dánia, Hollandia, Lengyelország is a háttérben latba fogja vetni befolyását, hogy Brüsszel bólintson rá az "öngyilkos" magyar kérésre.

Kérdés: Nem kellenek a multik, mégis a háttérben valamilyen sötét köröknek egészen más érdekei vannak? Mi lesz így a maradék magyar mezőgazdasággal, a magyar állattenyésztéssel és a magyar mezőgazdasági, állattenyésztési feldolgozó iparral?

Érdekelne a kormánytag neve aki ezt a törvénytervezetet beterjesztette, aláírta.

Csányi Sándor is labdarúgó imádó lett, hogy hogy nem eddig erről sokat nem tudtunk. A vadászat és a borászat mellé új  hobby lépett be, a labdarúgással.

A kiváló és népszerű pénzügyi szakember, nem arról volt ismert, hogy a labdarúgás és a stadionok sorsáról beszéljen, tervezgessen.

Most hirtelen előállt a bejelentéssel, hogy a Népstadiont le kell bontani és egy új stadiont kell építeni.

Felmerülhet néhány kérdés. Ez most a magyar labdarúgás jelen helyzetében miért fontos? Miért kell Debrecenben 12 milliárdért stadiont építeni? Miért kell Budapesten elbontani egy amúgy még nagyon sokáig használható létesítményt és helyette a jó ég tudja mennyiért újat építeni? Érthetetlen.

Sejthető a cég, ami meg fogja kapni a munkát. "Jogomban áll hülyének lenni".

Ha már ennyire nincs pénz, mert minden másra nincs, akkor mindenféle stadion építés nélkül nagyságrendekkel olcsóbban megoldható lenne a labdarúgás problémája a szomszédos országok stadionjainak igénybe vételével, bérlésével. Az igazi szurkolók elmennek a csapat után Londonba, San Marinóba, stb. akkor közelebbre is sikerülne, személyigazolvánnyal lehet közlekedni az Unión belül.

A végére az én kis magán Népstadion nosztalgiámat szeretném ide biggyeszteni. Valamikor 15 - 16 éves koromban eveztem. Az evezés erőnléti felkészülési része a Népstadionhoz kapcsolódik. A Népstadion területén lévő Jégszínház alagsorában volt az erőnléti edzés, kasztli volt a neve, a betonmedencének, ahol egy helyben ültünk és legalább fél óráig lukas lapátokkal lapátoltunk. Nagyon nehéz volt, utána meg szaunáztunk és egy folyosón futottunk ki egy kör alakú fedetlen medencéhez. Ehhez még jött, hogy nyolcszor kellett befutni a stadionba, fölszaladni a lépcsőkön a karéj tetejéig. Bevallom, az igazi élmény a lefele lépcsőzés volt.

Ha lebontják, én akkor se felejtem el, nekem akkor is Népstadion marad az emlékeimben.

Mindig egy film jut eszembe, a Kamaszkorom legszebb nyara.

Csendes, beszélgetős esték kedvelt témája nálunk az emlékezés, úgy látszik az ember ahogy öregszik és bölcsebb lesz, szívesen emlékszik az egyre régebbi dolgokra, az ifjúságra, a kamaszkorra, a bennünket akkor foglalkoztató érzésekre, kérdésekre, érzelmekre...

Sokszor jókat nevetünk, csodálkozunk és élvezettel elemezzük egykori önmagunkat. Ez afféle játék.  Amennyire más  közegből jöttünk, más neveltetésben részesültünk, másféle módon és más érzésekkel éltük meg a kamaszkor fura éveit, annyira pontosan illeszkedünk most egymáshoz, mint valami mérnöki pontossággal összepasszított finom műszer, a kidolgozó, a nagy mérnök pedig maga az élet.  Ő sokat szelídült, finomabbá csiszolta a sorsa, én "vagányabbá", lazábbá váltam az évek során. Vannak dolgok, amikben meg nagyon is egyezünk, így aztán hajszálpontosan összepasszolunk.

A férjem nagyon korán szabadjára engedett fiúgyerek volt. Angyalföldi srác, számára valóságos kis bandában teltek a kölyökévek. Édesanyját korán elvesztette, (ezért aztán felnőttként különösen tiszteli az anyákat és a nőket) és attól fogva automatikusan felnőttnek érezte magát. A kamasz fiúknak, ahogy ez természetes is többnyire egy bizonyos témakör körül forgott a világ, a lányok és a lányok legérdekesebb, legizgalmasabb testrészei körül. Ment a nagyotmondás, időnként a dicsekvő mellébeszélés és a folyton folyvást arra való törekvés, hogy azok a bizonyos izgalmas női testrészek minél gyakrabban testközelbe kerülhessenek. Írom, ahogy a férjem mondani szokta, "imádtam a lányok bugyijába nyúlkálni", ma ezt úgy hívja, "tinizés".

Időnként mindenáron azt akarja rám beszélni, hogy bizony én is pont ilyen lehettem, minek titkolom már úgy, pont őelőtte.

- Naa valld már be...cicukám!...nem szégyen az.... nekem elmondhatod...!? - így szokott évődni és olyankor egészen kamaszossá válik a mosolya.

Pedig nem úgy volt, bármennyire is szeretné úgy hinni, nagyon mások voltunk, mi lőrinci barátnők, mi hárman, négyen, akik folyton együtt lógtunk. Nálunk nem volt banda, meg csavargás. Kertes házban laktunk, átjöhettek a szomszéd gyerekek és a barátnők, barátok. Nem mondom, hogy nem engedtek el sétálni, meg moziba, volt szabadságunk, de szabályok, és betartani való esti határidők voltak.

"Úrilánynak" neveltek, kioktattak, ugyan nem nagyon érdekelt, hogy mit hogyan illik, de így volt. Nagyanyám még akkor is igyekezett minden másodpercben ott sertepertélni körülöttünk, amikor átjöttek az osztálytársaim, lányok fiúk vegyesen, mert népszerű voltam az osztályban. Kicsit hallgatózott, figyelt, hogy miről folyhat a szó, rendben mennek-e a dolgok. Ennek ellenére mégis jöttek, mert nem mindenkihez lehetett átmenni, mikor a szülők dolgoztak.

Milyen kamasz voltam? Nem is tudom. Ha így visszagondolok, de talán csak mai  szemmel, kicsit "fiúbolondító", de úgy, hogy nem is tudtam róla. Jól kijöttem a fiúkkal, de nem azért, mert fiús alkatú vagy természetű, fáramászós, harcias lány voltam. Egyáltalán nem, mégis szerettek, bevettek a titkos bulik tervezésébe. Aztán meg járkáltak is utánam, de én még nem értettem, nem úgy értettem, csak pajtáskodtam. Kicsi termetű voltam, olyan kis helyeske, ide oda röpködő, hipp, hopp, itt is vagyok, ott is vagyok, olyan nevetős, vidám setre Kata. Mindig nyüzsögtem és nyüzsögtek körülöttem. Mindez, mármint a körülöttem nyüzsgés némi óvatossággal vegyes érdeklődéssel történt, mert a fiú osztálytársaimnak és a nagyobb fiúknak meg pláne azért a "tanár úr lánya" voltam. Velem szemben nem volt se durvaság, se csúnya beszéd.

Jó tanuló voltam, de nem az önző eminens, hanem a tanárok szempontjából inkább a csibész fajta. Súgtam, beszélgettem, másolták a leckéimet. Reggel már az ajtóban szétszedtek a fiúk, naaa, nekem a matekot, nekeeem a nyelvtant, de cserébe megcsinálták politechnikán a kiskocsit, meg a pléhkockát helyettem. A diákcsínyeket pont úgy élveztem, mint a többiek. Csibész osztályba jártam. Engem is kiküldött néhányszor az egyik tanárunk büntetésből a folyosóra. A mi osztályunk előtt kellett a tanári felé elfordulni és jött apám. No, most mi lesz, de nem lett semmi, cinkos mosollyal a szája szögletében csak intett egyet én meg megrántottam a vállamat, ennyi volt.

Még hetedikben volt egy „kalandom”. No, nem kell megijedni, csak annyiban volt kaland, hogy hónapokon át minden nap hazafelé követett egy fiú. Két villamosmegállónyit kellett gyalogolni, csak reggel szálltunk villamosra. Most már nevetek rajta, de féltem ettől a fiútól. Egyrészt azért, mert szótlanul, kitartóan követett, inkább szólt volna, hogy várj meg, vagy igyekezett volna mellém érni. Nem, csak összeszorított szájjal, szúrós szemekkel nézve szótlanul követett egészen az utcánk sarkáig, aztán addig állt ott, amíg bementem a kapun. Másrészt a híre miatt tartottam Tőle. Ő volt az iskola rossz fiúja a 8. Á-ból. Mindig volt vele valami zűr, állandóan kiállították sorakozókor, folyton intőt kapott, berúgta labdával a folyosóablakot, fityiszt mutatott a pedellusnak és rossz tanuló volt, szóval róla sugdolóztak a többiek. Már nem emlékszem, hogy lett vége, azt hiszem egy darabig a fiú osztálytársaim kezdtek, egyszerre többen hazakísérgetni.

A szerelmesesdi a hetedikes év végi osztálykiránduláson kezdődött, nagyon aranyos képek vannak róla. Két fiú is szemezgetett velem, érdeklődött utánam, egy a saját osztályomból egy a párhuzamosból. Jó dolgom volt, cipelték a cuccomat, mindenütt foglalták a helyet, csónakáztattak a Hámori tavon, (a Szalajka völgyében voltunk 3 napos kiránduláson) virágot szedtek nekem. Akkor nem volt ám még csak kézfogás sem, még csók sem, csak olyan szerelmetes, ábrándozós nézés, olyan sejtelmes összemosolygások.

Nyolcadikban volt egy fiú a másik osztályból, ahol apám tanította a magyart, ez már picivel komolyabb "ügy" volt. Még felnőtt korában is emlékezett rá, mekkora pofont kapott egy kis órai pusmogásért, pedig csak miattam volt, mert nem tetszett az apámnak, nem a fiú, csak az együtt járkálás. Igazi diákszerelem volt. Moziban simulás, rövidke suta csókok, kézszorongatás és a nézés, a nem tudom milyen csábító?, vágyakozó?, szerelmetes nézés. Szép barna szemei voltak a fiúnak, Sándornak hívták és kedves, búgó mély hangja. Ha visszagondolok talán sokkal érzékibb és mindenképpen izgalmasabb, szebb volt az a tétova vágyakozással teli, ábrándos kapcsolat, mint a későbbi felnőttkori udvarlások, csak azt akkor még nem is tudtuk.. (Vele felnőtt korban  is találkoztunk és igazi nagy, szenvedélyes, beteljesülő szerelem lett belőle) 

Az első igazi csók? Milyen volt? Hát a helyszín nem romantikus regénybe illő. Akkor épült a környékünkön egy lakótelep. Az állványok között bujkálva próbáltunk kettesben létet találni.  (modern romantika?, no meg kettőnk kisebb testvérei, öcséink folyton a nyomunkban voltak) Szóval ne nevessetek ki, én nyálasnak éreztem azt az első csókot és úgy emlékszem a világért nem akarta elengedni a számat, szóval még hosszú is volt. Nem adta fel, aztán később belejöttünk.

Hát ilyen szelíden, szolidan játékosan ment ez a szerelmesesdi az én kamaszlány koromban. Végig az érettségiig így váltotta egymást néhány fiúka. Semmi "bugyiba nyúlkálás", néha- néha egy kis bátortalan "kebeltapi", de semmi több. Na, aztán részemről meg,  tényleg semmi, csak simulás. Nagyon szerettem a parkban, alkonyatkor a padon ülve, a fiú vállára hajtani a fejem és úgy beszélgetni, az irtó romantikus volt.

Nem tudom, milyen, hát ilyen volt az én kamasz koromban, nálam a diákszerelem, a kamaszszerelem. Mai szemmel nézve kedves, bohó és szép is.

A nyolcadik utáni nyár volt az utolsó nyár, amit a nagyszüleimnél töltöttem vidéken. El kellett hát búcsúzni a legszebb nyárban attól a fiútól, akivel az egész tavaszt az ébredező szerelem izgalmában töltöttük. Váltottunk néhány levélkét, de nem láttuk többé egymást egészen kereken, 16 éven át…

Azon a nyáron a nagypapa csodálatos kertjében szerettem egyedül lenni. A málnás melletti bársonyosan puha fűben fekve, kezemet fejem alá téve bámultam a felhőket, hallgattam a kis patak csobogását és a fiúra gondoltam, ábrándoztam.

Aztán jött a gimnázium. Nagy társasági élet zajlott. Fiúk lányok együtt, bulizás, vetélkedők, versenyek, kirándulások, szép élet volt. Általában mindig mindenkinek volt egy megszokott párja, többnyire egy felsőbb osztályból, vagy párhuzamos osztályból. Csoportosan jártunk, több pár mindenhová. Jó volt, mindig nagyobb volt így a társaság és jól szórakoztunk. A szülők sem féltettek annyira, mert többen voltunk.

Akkor már voltak olyan másféle lányok is, olyan igazi fiúzósak. Mi a barátnőimmel kicsit titokzatosnak tartottuk őket és fogalmunk sem volt, hogy mi az a több, amiért titokzatosak, de gyanakodva néztünk rájuk. Őket jóval idősebb, idegen fiúk várták mindig a suli előtt.

Harmadik gimiben  nagy izgalom volt a szex körül, mert azért akkoriban az még tabu volt, nem volt mindennapi beszédtéma. Csak sejtelmesen, és mindig csak annyi hangzott el egy párosról, hogy képzeljétek, ők már csinálják, tudjátok, azt. Hát ennyi volt, irigykedtünk kicsit, bár nem is tudtuk, de kíváncsiak is voltunk, hogy milyen is az, amire irigykedünk. Ők érettségi után össze is házasodtak.

Azt hiszem az érettségivel, a gimnáziumi évek végével valóban vége volt, a szép, ábrándos, izgalmas kamaszkornak. Várt ránk az élet.

A Wanderers, a ZéGé, Clear  és az Anonymus

Az ebben a részben szereplő négy együttesről a Wanderers kivételével valamilyen személyes kapcsolat  okán mesélnék.

A Wanderers együttest nem sokszor láttam bár az iskolán közelében, a Széna téri Földgép Kultúrtermében játszottak. Két dolog miatt maradt meg bennem egyrést azért, mert náluk láttam először bal kezes dobost, másrészt volt egy különleges zenei blokkjuk, ami úgy működött, hogy magnóról egy szünetben lementek a legújabb - gondolom a luxemburgi rádióból vett slágerek -  majd azokat koppintva ők is lejátszották.

ZéGé, ez az együttes a zenegimnázium zenekara volt, ezért ZéGé. Ebben játszott a későbbi Rockszínházbeli Várkonyi Mátyás és mostoha unokatestvérem Antal János zongorista, aki ebben a zenekarban basszusgitározott. Hozzá jártam lekottáztatni a saját szerzeményeimet, mert a kottát a mai napig nem igazán ismerem. Így lett pl. közöm valamelyest egy Ki mit tud? döntős (talán 1967-es) számhoz, amit Horváth Vilmos énekelt a ZéGé együttes kíséretében, Balatoni nyár címen. (nem azonos a KFT együttes hasonló című nótájával) A ZéGé egyik olyan csapat volt, akinek időnként még a mai napig előkerül a televíziókban azt hiszem egyetlen klipje, akkori nagy slágerével, az "Elment a metró, üres az állomás".

Maga a Clear a zenekar különösebb nyomot a könnyűzenei életben nem hagyott, ám két ott játszó zenész igen. Munkahelyemen egy kezdő, fiatal mérnök kért, hogy szerezzek neki gyakorló helynek valamilyen termet és egy magnót, mert szaxofonozni tanult és a műhely irodájában nem szívesen gyakorolt a munkaidő után, mert a második műszakbeli dolgozók igen furcsán néztek rá. Szereztem neki helységet és magnót is. Társával a szólógitárossal rendszeresen próbáltak. Hálából állandó belépőt kaptam a klubjukba a Petőfi Sándor utcába, az Építők klubjába. A gyári kolléga, Kiss Ernő Pál az együttes basszusgitárosa és énekese, társa Jeney Szilveszter szólógitáros volt. Játszott zenéjük jórészt a Credence Clear Water Revival Band számaiból állt. Ez a két zenész később az Új Illés együttessel táncdal fesztivál döntőt nyert. Aztán érdekes vetülete alakult a történetnek, mert ahol most élek sokat adomáztunk a református kántorral, falunk díszpolgárával Illés Lajossal ezekről az időkről.

A sorozat kezdetén meséltem, hogy a középiskolában négyen jól összebarátkoztunk. Egyikünk Nagy István Csaba autodidakta dobos volt, hogy hogy nem bekerült az Anonymus együttesbe, így rendszeresen bejuthattunk a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házba. A zenekar mindenevő volt és igen jó zenéket játszott. Aztán később kimentek "nyugatra", egy komphajón muzsikáltak egy darabig Svéd ország és Finnország között. A régi barátom azóta hazajött, amennyire tudom már nem zenél.

Az Anonymus történethez, pontosabban a helyhez, ahol játszottak tartozott volna még valami, ami arról szólt, hogy az akkori MTK középcsatár jó barátomat hogyan vettem rá, gyávaságból, egy rám akaszkodott lány hazaküldésére, de végül is  kihagyom, ez nem dicsőség.

Olympia és a Juventus

Időben kicsit visszalépve, 1966 telén Kőbányára költöztünk egy új lakótelepre. A későbbi szolgáltató ház lassabban épült, mint maga a telep. Az ABC majd egy évig fedett, de oldalt nyitott terület volt, az volt az újonnan beköltöző ifjúság gyülekezőhelye.

Néhányan összetalálkoztunk és zenekart próbáltunk összehozni, ami mai szemmel nézve eléggé különösnek mondható 3 akusztikus gitárból állt. Ennek ellenére volt sleppünk, ha lehet így mondani.

Ezen történetnek majd később lesz némi jelentősége.

Akkor Kőbányán két komolyabb ifjúsági klub működött, az egyik a Kőbányai Ifjúsági Klub, a Halom utcában, a másik a Pataky a "patkány" volt. Klubtagságit szereztünk a Kőbányai Ifjúságiba, óriási hely volt, bár befogadó képességét tekintve igen kicsi. Mintegy 40 négyzetméteren állt a kicsi színpad és kis presszóasztaloknál ülhetett a közönség, a színpad mellett egy kis lépcsőn lehetett felmenni a szintén kis asztalokkal ellátott büféhez és a mosdókhoz. Lent az asztalok mellett, középen volt a táncparkett.

A szűk kis színpadon játszott az Olympia. Magára a zenekarra alig alig emlékszem, az énekesre inkább, mert hogy addig olyan énekest nem hallottam az akkori bandák között, aki olyan borzasztó rekedtes hangon énekel, ráadásul trombitál. Ő volt Horváth Károly, "Charly". Azt hiszem sok nyomot nem hagytak az akkori rockzenében, kivéve egy klippet, amiben az ős Kexes Doleviczényyvel forgatott, a "Gárdista" című klippet.

Hamarosan feloszlott a zenekar és új banda jött, a Juventus. Ez már mívesebb zene volt, komoly hangszertudással rendelkező zenészekkel, máig megmaradt saját slágerekkel. A Juventus az akkori Ki mit tud?-okon, úgy mint önállóan induló és mint kísérő zenekar is rendszeresen részt vett.

Van személyes emlékem is, ami mondjuk úgy, hülyeség, mondjuk úgy, mai szemmel nézve nem dicsőség. A 18. születésnapomat ott ünnepeltem haveri társaságban, újonnan vett érettségi öltönyömben.

Játszott a Juventus, fenn ültünk a büfé - presszó részben és volt szerencsém közölni a haverokkal, hogy immáron a mai napon 18 éves vagyok, ezért most meg fogok inni 18 üveg Kőbányai Világost. Míg zajlott vállalásom teljesítése Pápay Faragó László a Juventus orgonistája és énekese odajött és azt mondta, "Gabi, ez nem fog menni, ne csináld!" Akkor 9 üvegnél tartottam, de vérszemet kaptam és így válaszoltam, "Nem a fenét!" Amúgy 14-ig jutottam és a következő emlékem, hogy a zsír új öltönyömben a felújítás alatt álló lakásunkban (szüleim beutalóval távol voltak) a malterban ébredek, hát rondán néztem ki, na de az öltöny... Kemény dolog volt ebből az öltönyből titokban érettségire használható holmit összerakni.

Amúgy ez az öltöny nem volt egy szerencsés ruhadarab. A ballagást, az érettségit kiszolgálta, de voltak még kalandjai. Egyszer az Erzsébet hídon, amikor még járt a villamos, a Csiliből jövet a szakadó esőben, ki tudja miért és merre, de az akkor még meglévő villamos sínen megcsúsztam, a motorról leestem, azaz a szerencsére üres hajnali pályán nekiestem a villanyoszlopnak, leszakadt az öltöny mindhárom gombja, egyszerre. Szép behúzott gombok voltak. Ez még nem volt elég az öltönynek, valamelyik ünnepségről este hazafelé, szintén motorommal, a K-55-ös Grúzkecskével a Népszigeten, az út közepén levő téglára ráfutottam és sierült az útszéli békanyálas pocsolyába landolni. Én mindig mindent megúsztam egyetlen karcolás nélkül, de ez a három eset volt egy érettségi öltöny tündöklése és bukása.

Még valami a zenei sztorihoz - amit időben nem is tudok, hogy az Olympia vagy a Juventus idejében volt-e -  rendszeresen járt oda egy krapek és amit Ő táncolás címén előadott az valami szörnyűség volt. Jóval később, valamilyen filmben,  bevágott háttér jelenetként azt láttam, hogy ott a Kőbányai Ifjúsági klubban Ő táncol. Nem biztos, hogy örülne ha emlékeztetném erre, de Ő Hobo volt.

A következő rész, csapongva az időben, Wanderers, a ZéGé, Clear  és az Anonymus lesz.

A Sakk Matt

1969-ben vagy 1970-ben  valaki szólt, hogy a VIA-ban van egy zenekar, valami eszméletlen jó. Azt hiszem vasárnap esténként játszottak. Elmentünk.

Viszonylag nagy teremben, a Danivia kultúrtermének színpadán állt a csapat. Ott láttam, hogy a gitáros krapek ismerős, hát vele sokat fociztam Angyalföldön, bár akkor a nevét se tudtam, mert ha fociztunk nem mutatkoztunk be. Ő volt Radics Béla, a "Kapitány".

Belecsaptak a húrokba és jött az énekes, aki csak énekelt és nem hangszeres zenészként szerepelt a színpadon. Nem mondom, hogy nem döbbentem meg, ezt a csávót is már ismertem, A Dogs-ból, ott basszusgitározott, Ő volt Demjén Ferenc, a "Rózsi". A csapat Led Zeppelin és Jimmy Hendrix számokat játszott. A mai napig nem tudom, hogy Radics Béla hol látta, vagy hogy látta, hogy Jimmy Hendrix a fogával pengeti a gitárt. Pontosan úgy csinálta Ő is, mert hogy ez volt a mindenkori csúcspont, a fő attrakció.

A zenekar nem ért meg hosszú pályafutást, amennyire emlékszem a feloszlás után Radics új zenekara a Tűzkerék lett, Demjénért meg akkor a Bergendy együttes jelentkezett.

Még valami tartozhat ehhez a képhez, a tánc. Mi akkor nem táncoltunk, hanem viháztunk. Ez a rock and roll ütemére működő tánc vélhetően valami magyaros változatot jelentett. Gyakorlatilag a mai tudásom szerint a swing valamely utánzata lehetett, amit mi háromszög lépésnek neveztünk és ennek klubonként variációi voltak. A VIA-ban vagy Kőbányán a sima háromszöglépéses ment, míg a Csiliben az úgynevezett kilépéses, ami egy oldallépéses kombinációt jelentett. Az igazi macera a lányoké volt, mert nekik gyakorlatilag folyton forogni kellett. Ez a stílus amúgy mára eltűnt, a mai fiatalok táncstílusa, az un. diszkótánc kiölte a társastáncot, annyira, hogy az összebújós lassú tánc szinte már nincs is.

A sorozat következő része Olympia, Juventus lesz.